Lakásfelujitasba ugy fogtam bele, mint borju az uj kapura, nagy lelkesedessel, aztan majd lesz valahogy.
Azt hittem, eleg egy kalapacs meg ket jo barat, es estere mar csillog-villog a furdoszoba, mintha kastelyban laknank.
Eloszor csak levertem a regi csempet, s kozben ugy porzott minden, hogy a macska is kohogve kerte a szabadsagat.
De mikor a furdoszoba falabol kiesett egy tegladarab, akkor vakartam a fejem, hogy talan nem artott volna tervet is rajzolni.
A penzt is ugy szortam, mint lagziban a rizst, mert mindig akadt valami, ami meg “nagyon fontos”.
Az asszony persze rogton a furdoszoba szinet valtoztatta volna meg harmadszor is, mert a kek mar nem eleg kek, hanem tul kek.
Az anyagvalasztasnal okosnak hittem magam, es a legolcsobb burkolatot vettem, mondvan, a viz ugyis csak viz.
Hat bizony a furdoszoba padloja ket het utan ugy hullamzott, mint a Balaton szelviharban, es nezhettem ujra a kasszat.
Az idovel se szamoltam, mert azt gondoltam, ket het es kesz, aztan megyunk vissza rendes eletet elni.
Ehhez kepest a furdoszoba felujitasa tovabb tartott, mint a teli disznovagas, es meg a szomszed is tudta, mikor jon a szerelo.
A mesterek jottek-mentek, hol a csempe kesett, hol a csap nem passzolt, en meg tanultam turelemmel nyelni a bosszusagot.
Ha ujrakezdenem, elobb leulnek, szepen megterveznem minden szoget, es csak azutan allnek neki a furdoszoba atalakitasanak, mert a szekely ember is akkor jar jol, ha elobb gondolkodik, aztan ut.